by late morning the sun no longer reaches the front
of the east-facing house. i sit in the shade at the base
of the whitewashed wall and try to immerse myself
in some chess manual, but with no luck. my father
does not play chess, so where he works as a store
apprentice, he asks the master to teach me. uncle lajos
presses two small books into my hands, so that i
may read them and then we may play. but i cannot
find my way into the explanations of the moves,
the opening theories, the game descriptions. i go
unprepared to my first lesson, but nonetheless
learn the rules quickly. later we play many games.
uncle lajos is a kind man, he often smiles. at least
his eyes do. and he explains and expounds. on all kinds
of topics: the kakat-ér backwaters, mills, carpentry,
the shop that once was theirs, the old city, the old
people, italy, where his son lives. in the door
of the former store facing the crossroads, rolling
tin blinds are eternally drawn. when i come over
to play chess, new families have already moved
into their corner house, and they have only one flat.
a policeman lives in the house, and a shoemaker too,
apparently in peace. uncle lajos’s wife is descended
from a baron soldier; i will soon beat her at chess.
uncle is the tougher opponent, yet sometimes
i manage to defeat him, even though i fall short
in the final score. i like to go to their place. they offer
me cake. everything is more beautiful there. at home
a simple lampshade covers the bulb, like next door,
but here they light their room with a chandelier.
and the chairs, beds, cabinets … everything
holds more elegance and ornament; the pictures
on the wall, the wall pattern too, and the patina cups.
several pieces are missing from the chess set, though,
and later i no longer remember which ones. a bishop
for sure. a knight, some pawns? uncle lajos carves
new ones, and paints them nicely too. still they differ
from the rest. on the bishop the ochre looks rougher,
less polished. of course that does not interfere with
the game itself. or does it? now the world is no longer
flawless. just as plate and drinking glass sets diminish,
just as the house gets turned into apartments, ancestors
into a family tree, and their remains get scattered,
so the bishop and other pieces fall away, out of sight.
who knows where and how? later i will have my own
chess set and will play with the boy from next door
in the shady late mornings on the summer veranda. then
he falls away too. or i fall away. or we just move.
my own chess set will still be complete when i write this,
but the house on the corner will be torn down by then.
the land will be exactly like the site of a house freshly
demolished, and a light bishop, maybe the ochre-
painted one, maybe the original, like a useless
archaeological find, may be rotting there somewhere
under the mound of earth, the brick debris.
The original poem, “Sakk,” appears on pages 42–43 of Gyula Jenei’s 2018 poetry collection Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek).
Jenei Gyula: Sakk
késő délelőtt a nap már nem éri a ház keletre néző,
utcafronti végét. árnyékban ülök a meszelt fal
tövében, és valamilyen sakk-könyvben
próbálok elmélyedni, de nem sikerül. apám
nem tud sakkozni, ezért, akinél inaskodott,
a mesterét kéri meg, hogy tanítson. lajos bácsi
két kis könyvet nyom a kezembe, olvassam azokat,
s utána gyakoroljuk a játékot. de nem kötnek le
a lépésmagyarázatok, nyitáselméletek, játszmaleírások.
készületlenül megyek az első órára, ám gyorsan
eltanulom a szabályokat. később sok partit játszunk.
lajos bácsi kedves ember, gyakran mosolyog. legalább
a szeme. és magyaráz. mindenféléről, a kakat-érről,
malmokról, ácsmunkáról. a boltról, amely az övék volt.
a régi városról, a régi emberekről, olaszországról,
ahol a fia él. az egykori üzlet kereszteződésre néző
ajtaján örökké leengedett, pléh hullámroló. amikor
sakkozni járok hozzájuk, hatalmas sarokházukba már
más családokat is beköltöztetnek, s nekik csak egy
szobakonyha marad. él a házban rendőr, cipész is,
látszólag békességben. lajos bácsi felesége katonabáró
leszármazottja; őt hamar megverem sakkban. a bácsi
nehezebb ellenfél, ám néha sikerül legyőznöm, bár
a végső összesítésben alulmaradok. szeretek
hozzájuk járni. süteménnyel kínálnak. náluk minden
szebb. otthon egyszerű búra lesz az izzó fölött,
amilyen a szomszédunkban is, ők viszont csillárral
világítanak. s a székek, az ágyak, a szekrények… kicsit
minden veretesebb, díszesebb; a képek a falon, meg
a fal finom mintája, patinás csészék. néhány
bábu ugyan hiányzik a készletből, de később már
nem emlékszem, melyikek. a futó biztosan. csikó,
parasztok? lajos bácsi újrafaragja, s be is
festi őket szépen. azért elütnek a többitől. a futón
az okker festék durvább lesz, mattabb kicsit. persze
a játékban ez nem zavar. vagy mégis? már nem lesz
hibátlan a világ. ahogy tányér- vagy pohárkészletek
fogynak, ahogy szobakonyhává a ház, családfává
az ősök, s aztán a maradékuk is szétszóródik, úgy a futó
s a többi bábu is elmarad. ki tudja, hol és hogyan!?
később lesz saját készletem, s inkább a szomszéd fiúval
játszom árnyas délelőttökön a nyári gangon. aztán
ő is elmarad. vagy én maradok el. vagy csak elköltözünk.
az én sakk-készletem hiánytalan lesz még akkor is,
amikor ezt írom, de a sarokházat addigra elbontják.
pontosan olyan lesz az a terület, mint más, frissen
bontott házhelyek, de egy világos futó, talán
az okkerre festett, talán az eredeti, mint haszontalan
régészeti lelet, lehet, hogy ott rohad valahol
a földkupac, a téglatörmelék alatt.
Jenei, Gyula. “Sakk.” Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek, 2018), 42–43.
Gyula Jenei (born in 1962 in Abádszalók, Hungary) is a poet, writer, editor, and educator. As founder and editor of the quarterly literary magazine ESŐ (translatable as “Rain” or “Falling”), he has brought literature and literary events to the Szolnok area for over twenty years. His poems and other writings comprise thirteen books; the poems translated here are from his acclaimed 2018 collection Mindig más (“Always Different”).