forty years from now that street would be barely
familiar—i would amble along it in ultraviolet beams—
the dirt road with its wheel furrows would by then
be asphalted over, instead of tractors and horsecarts,
cars would ride upon it; the houses would be plastered
throughout, roofs renovated, small checkered windows
replaced with larger ones, a few of the houses demolished,
new ones built in their place. the fences would change too,
a lilac bush and one of the others would disappear or else
sprout up out of nowhere, the old trees would be cut down,
the saplings would have grown to full size, like the girls,
who by then would have become old women, and i would not
recognize them, at most the other way around, since i
would not have changed much on the surface. besides,
who could it be who, searching the past one scorching noon,
would look this way and that in front of a portal, then,
hesitating, move on to peruse more houses or at least
track down a familiar face among the old neighbors,
but the old neighbors would have dwindled away,
would have vanished in the cemetery, in nothingness,
and their children in poverty, scattered here and there
in faraway cities. mostly new families would live on that
barely familiar street, by and large just like the
old ones, except that just about everyone would have
a tv. forty years from now there would be no one left
for me to visit. it would be a little like intruding.
my face and neck would be covered with fifty-factor
sunscreen, which after a while would feel scanty.
the sun would bake my skin, which is how it is even when
everything on that street is still familiar. but forty years
from now i would worry that my defense was imperfect,
would fear a sunburn, skin cancer. yet i would go out
to the scantily shaded street’s end, where the lower part
of the pasture begins, and where the water stalls after
a rain, and in the clean translucent puddle it is good
to run around and hear my soaked shoes’ smacking sound
with every step. forty years from now there would be no
trampled grass paths toward the farms, the cemetery,
nor would the hoofprints of cattle be kept intact
by the dry grey earth until the next big rain. forty
years from now i would then turn around in summer
at the road’s end, and return on the concrete side. glancing
around i would seek, at one crossroads, the second house.
the home of a friend’s family, so much time i spent there, but
still i would not recognize the building if i did not know
that it had to be right there. forty years from now, everything
would be different: extensions built, repaintings done,
fences changed, a garage heaved into the place where
the coops used to be, different toys scattered around the yard,
clothes hanging out to dry, and i would duck quickly
out of sight lest the person leaving the house ask me
who i am looking for. i would make my escape into the
just barely familiar street. the old sidewalk, i would mumble
to myself, and in this manner would readjust
my footsteps. stooping under a tree’s twigs overhanging
the road, i would barely get through, and as soon
as i turned the corner—as when a person snaps out
of dizziness or a dream—all of a sudden
i would not know where i was, so unfamiliar
the terrain, i would look all around in a fright,
and would then feel the true dizziness coming on,
when a few meters ahead, across the street,
i would make out the house where i am to live
until the age of seventeen and where, if i look out
through the window, i see—my standing point—
exactly that same corner.
The original poem, “Ahol állnék,” appears on pages 5–7 of Gyula Jenei’s 2018 poetry collection Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek).
Jenei Gyula: Ahol állnék
negyven év múlva már alig lenne ismerős
az az utca – lépkednék rajta ultraviola-sugárzásban –,
a keréknyomok barázdálta földutat addigra
befednék aszfalttal, traktorok és lovas kocsik
helyett autók járnának rajta; a házakat átvakolnák,
felújítanák a tetőiket, kis, osztott ablakaikat
nagyobbakra cserélnék, némelyiket lebontanák,
újat építenének helyette. a kerítések is változnának,
orgona- és egyéb bokrok tűnnének el vagy
nőnének a semmiből, az öreg fákat kivágnák,
a fiatalok megterebélyesednének, mint a lányok,
akik addigra nénikké válnának, s nem ismerném
meg őket, legfeljebb ők engem, mert én látszólag
nem sokat változnék. meg hát egyébként is,
ki lehetne, aki egy kánikulai délben a múltat
kutatva bámészkodna egy porta előtt, aztán tétován
továbbállna, hogy más házakat is szemügyre vegyen,
vagy legalább felismerjen valakit a régi szomszédok
közül, de már régi szomszédok se nagyon lennének,
eltűnnének a temetőben, a semmiben,
a gyerekeik meg a szegénységben, a távol eső
városokban. többnyire új családok élnének az addigra
alig ismerős utcában, de nagyjából ugyanúgy,
mint a régiek, csak éppen mindenkinek lenne
tévéje. negyven év múlva már nem lenne, akit
látogassak. kicsit mintha tilosban járnék.
az arcom és a nyakam ötvenfaktoros naptejjel
lenne bekenve, ám egy idő után kevésnek érezném.
égetné a bőröm a nap, ahogy akkor is, amikor még
ismerős minden abban az utcában. de negyven év
múlva aggódnék, hogy nem tökéletes a védelem,
félnék a leégéstől, a bőrráktól. azért kimennék
a kevés árnyékú utca végére, ahol a legelő
lapályosabb része kezdődik, s ahol eső után
megáll a víz, s a tiszta, átlátszó tócsakban jó szaladni,
s hallani, ahogy a szétázott cipő minden lépésnél
cuppog. negyven év múlva már nem lennének meg
a gyepbe taposott gyalogutak a tanyák, a temető felé,
s a tehéncsorda patanyomait sem őrizné a szárazra
szikkadt szürke talaj a következő nagy esőig. negyven
év múlva majd megfordulnék az utcavégi nyárban,
s visszafelé a betonos oldalon mennék. tekintetemmel
megkeresném az egyik keresztutcában a második
házat. a barátom családjáé, sok időt töltök majd ott, de
mégsem ismerném meg az épületet, ha nem tudnám,
hogy pontosan ott kell állnia. negyven év múlva
más lenne minden: hozzáépítenének, átfestenék,
kerítést cserelnének, garázst húznának az ólak
helyére, más gyerekjátékok hevernének az udvaron
szerteszét, ruhák száradnának, s én gyorsan elkapnám
a fejem, nehogy megkérdezze a házból kilépő, kit
keresek. menekülnék a csak alig ismerős utcában.
a járda a régi, dünnyögném magamban, s mintáihoz
igazítanám lépteimet. egy fa útra lógó gallyai alatt
lehajolva férnék csak el, s ahogy a sarokra érve
körbenéznek – mint amikor szédületből vagy álomból
tér magához az ember –, hirtelen nem tudnám, hol
vagyok, annyira ismeretlen lenne a környék,
ijedten tekintenék szét; s akkor kezdenék el szédülni
igazán, amikor pár méterre, az utca túloldalán
észrevenném a házat, ahol tizenhét éves koromig
lakni fogok, s ha kinézek majd az ablakából, pont
– ahol állnék – arra a sarokra látok.
Jenei, Gyula. “Ahol állnék.” Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek, 2018), 5–7.
Gyula Jenei (born in 1962 in Abádszalók, Hungary) is a poet, writer, editor, and educator. As founder and editor of the quarterly literary magazine ESŐ (translatable as “Rain” or “Falling”), he has brought literature and literary events to the Szolnok area for over twenty years. His poems and other writings comprise thirteen books; the poems translated here are from his acclaimed 2018 collection Mindig más (“Always Different”).