when i go running by the meat factory, i get a whiff
of some familiar scent. of the old slaughterhouse, where
my father and mother both work for a time. as a child
i will detest that smell, which is not the dung-stench
of pigs awaiting their execution, nor the smell of blood
draining away, nor of deflectors, trucks, an intestine plant,
nor the bitter smell of distant smokehouses or the cold scent
of meat refrigeration rooms, nor of sausage mountains, but:
the smell of fat. and not of the tubs of lard at home, where
the pork side pieces lie flat, nor of boiling fat, greaves
of fresh roast, but of cold grease, the vapor of piglets
slit open, the chopping rooms’ pure tile, the peculiar
fluids spreading over the metal table, the meat and bacon
shreds slapped by the hose’s jet, the inexpungible stench
of dressing rooms, where the hybrid odor eats its way
into everything: the gowns, the street clothes hanging
in the tin closet, the rubber boots all over the place,
the joints between the wall-tiles, the concrete,
the workers’ skin, the embraces they bring home.
i will detest that smell, but the slaughterhouse
in its complex entirety i will love nonetheless. it will be
the world of grownups: of loud words, coarse jokes,
lively gossip. at home i soak up slaughterhouse stories,
who said what to whom, what happened to whom.
my mother works in the intestine plant. for years on end,
eight hours a day, she cleans pig intestines. if at school
they ask me about my parents’ professions, i reluctantly
say meat processing plant, but about their actual work
i do not utter a word. i stammer that i don’t know, since
i would rather be deemed a dunce than tell the truth.
my father will be a janitor, they give him a service cap,
but he won’t wear it. at home i will play police with it.
still i will be ashamed of my father’s work, because
he is ashamed too. but after his disability leave, he can
be glad he has a job. it is not easy work, to be sure.
they constantly have him doing something: weighing,
smoking, cleaning the yard, doing the janitorial tasks.
he works countless night shifts, and often does not
even come home on weekends. sometimes i bring
him dinner. on such occasions he detains me,
keeps showing me the factory, what is what,
the smoke room larders, the forest of sausages and
salamis hanging from rods on high-running rails,
the packed rows of thick hams, and down below,
the red-white sawdust sends up its smoke.
the flammable material runs in strips, you have to feed
the live coal with a shovel, sometimes i help sprinkle
the fragrant sawdust. at such times i try hard
not to inhale the smoke. my father tries too, but
it ends up in his lungs again and again, and when
the cancer takes off inside him and multiplies,
i will believe his illness was caused by some
work injury. later, several decades after childhood,
i take regular runs by another tall meat factory
and get a familiar whiff of that old smell. i will be
married, and my wife, who sometimes runs with me,
will grimace on account of the stench, which to me is so
familiar that it verges on the pleasant—just like
a madeleine.
The original poem, “Teasütemény,” appears on pages 85–87 of Gyula Jenei’s 2018 poetry collection Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek).
Gyula Jenei (born in 1962 in Abádszalók, Hungary) is a poet, writer, editor, and educator. As founder and editor of the quarterly literary magazine ESŐ (translatable as “Rain” or “Falling”), he has brought literature and literary events to the Szolnok area for over twenty years. His poems and other writings comprise thirteen books; the poems translated here are from his acclaimed 2018 collection Mindig más (“Always Different”).
Teasütemény
Jenei Gyula
amikor a húsüzem mellett futok, megcsap valami
ismerős szag. a régi vágóhídé, ahol majd apám
és anyám is dolgozik. gyerekkoromban
utálni fogom azt a szagot, amely nem a kivégzésükre
váró disznók trágyabűze, nem is az elfolyó véré,
nem a csatornaszemeké, teherautóké, bélüzemé,
nem a távolabbi füstölők kesernyéje vagy hűtőkamrák
húsainak hideg illata, nem kolbászhegyeké, hanem:
zsírszag. de nem az otthoni bödönöké, amelyekben
oldalas darabok lapulnak, nem a forró zsíré, a frissen
sült tepertőé, hanem a hideg zsiradéké, a felhasított
malacokból párálló gőzöké, a csupa csempe
darabolótermeké, a fémasztalokon szétfolyó furcsa
nedveké, a slaggal csapatott hús- és szalonnacafatoké,
az öltözők megsemmisíthetetlen bűze, ahogy mindenbe
beleeszi magát a szagegyveleg: a köpenyekbe,
a pléhszekrényekbe aggatott utcai ruhákba, a szétdobált
gumicsizmákba, a falcsempék közötti fugákba,
a betonba, a melósok bőrébe, hazavitt öleléseikbe.
utálni fogom azt a szagot, de a vágóhidat azért
összességében szeretem. a felnőttek világa lesz:
hangos szavaké, trampli tréfáké, éltető pletykáké.
otthon vágóhídi történeteket hallgatok, ki kinek
mit mondott, kivel mi történt. anyám a bélüzemben
dolgozik majd. éveken át napi nyolc órában tisztítja
a disznók beleit. ha az iskolában szüleim foglalkozásáról
kérdeznek, röstelkedve mondom a húsüzemet, de hogy
pontosan mit csinálnak, elhallgatom. dadogok,
hogy nem tudom, inkább nézzenek hülyegyereknek.
apám portás lesz, tányérsapkát is adnak neki, de
nem hordja. otthon én játszom vele rendőröset. apám
munkáját azért fogom szégyellni, mert ő is szégyelli.
de leszázalékolása után örülhet, hogy álláshoz jut.
az sem könnyű munka persze. állandóan
csináltatnak vele valamit: a mázsálás, a füstölés,
az udvartakarítás is a portás feladata. rengeteget
éjszakázik, sokszor hétvégeken sem lesz otthon. néha
ebédet viszek neki. olyankor marasztal, végigmutogatja
az üzemet, hogy mi micsoda. a füstölők szobányi
kamrák, a magasan futó sínekre helyezett rudakról
kolbászok, szalámik erdeje csüng, sűrű, tömött sorokban
sonkák, alattuk pirosan-feketén fapor füstölög.
csíkokban fut az éghető anyag, lapáttal kell táplálni
a parazsat. néha én is szórom a jó illatú fűrészport.
olyankor igyekszem nem beszívni a füstöt. apám is
igyekszik, de azért jut a tüdejébe bőven, s amikor
burjánzani kezd benne a rák, betegségét munkahelyi
ártalomnak hiszem. később, több évtizednyire
a gyerekkortól rendszeresen elfutok egy másik település
húsüzeme mellett, ismerősen csap meg az a régi
szag. a feleségem, aki majd lesz, s néha együtt fut
velem, fintorog a bűz miatt, ami nekem olyan
ismerős, hogy szinte már kellemes – akár
a teasütemény.
Jenei, Gyula. “Teasütemény.” Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek, 2018), 85–87.