forty years later the picture will not be clear. i will
not remember whether it is fall or winter, just that it gets
dark early, and through the culture house window,
opened just a crack, the sound of a piano tumbles
onto the street. maybe it is fall after all. late autumn.
or maybe the tiny room is overheated, where my classmate
hammers away at the pianino. a moment later, from
the dark outdoors, i see a hobbling old teacher give him
a clap on the ear. all the same i envy him for being able
to play. i will hate the teacher. from the sidewalk i gaze
through the window, inhaling the scent, like rimbaud’s urchins,
a scent of that world which is visible only from afar,
because we live at the edge of the village, where
there is no paved road yet, just a sidewalk, which gets mud
dragged onto it by horsecarts and tractors crossing
the street on rainy days, and later we have to scrape it
from our boots. when i gaze through the cracked-open
window, that is, in early adolescence, the street lamps
barely light up the surroundings. there will be few vehicles,
but instead old women in work trousers, men in fur caps
will go by on foot. or else they will haul bags of powdered
feed for the porkers. there will also be one who ties
two sacks to his bicycle crossbar. not far away, the window
of the flat-roofed department store will cast light
onto the street. the place opened just recently, and
compared to the former one it abounds in inventory,
so we will not have to take the train to the nearest city
whenever we want to buy shoes. people will heat their homes
with coal, pressure will hold down the smoke, but we
will not have heard about smog yet, i will not know that
it is unhealthy; besides, i will acutely enjoy the bitterish,
stifling smell. later i will not remember what i was seeking
that evening, in front of the culture house. maybe my parents
sent me to the abc grocery? but the clearest memory i have
is of the happy yet bitterish moment when from below
my classmate’s hand the sounds of music tumble out
onto the smoke-scented, pre-Christmas street, where
people come and go, greet and speak to each other, and i
think of one thing alone: if only i could sit at the piano,
coax sounds from instruments. guitar would be good too.
or harmonica. but i can’t even sing. i just like to. everyone
laughs at me because i have no ear for music. so they say.
my mother laughs, my grandmother sighs, my music teacher
gives a wave of the hand, later my children laugh at me too.
so what makes it happy, then, that bittersweet moment
in front of the culture house? maybe that i still imagine
a future that will not come to pass. but forty years later
the lack of it will no longer trouble me – slowly
i get used to myself.
The original poem, “Zongora,” appears on pages 96–97 of Gyula Jenei’s 2018 poetry collection Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek).
Gyula Jenei (born in 1962 in Abádszalók, Hungary) is a poet, writer, editor, and educator. As founder and editor of the quarterly literary magazine ESŐ (translatable as “Rain” or “Falling”), he has brought literature and literary events to the Szolnok area for over twenty years. His poems and other writings comprise thirteen books; the poems translated here are from his acclaimed 2018 collection Mindig más (“Always Different”).
Zongora
Jenei Gyula
negyven év múlva már nem lesz éles a kép. nem fogok
emlékezni, ősz lesz vagy tél, csak hogy korán sötétedik,
s a kultúrház résnyire nyitott ablakán zongoraszó
botladozik az utcára. talán ősz lesz mégis. késő ősz.
vagy csak túlfűtik az aprócska termet, ahol
a pianínó előtt osztálytársam klimpírozik. a kinti sötétből
jól látom majd, ahogy a sánta és öreg tanár ad neki
egy nyaklevest. mégis irigylem, mert zongorázhat.
a tanárt utálni fogom. a járdáról bámulok be az ablakon,
mint rimbaud rongyosai, szívom magamba az illatot,
annak a világnak az illatát, amely messziről látszik
csak, mert mi a község szélén lakunk, ahol
akkor még nem lesz kövesút se, csak járda, amire
az útkereszteződéseknél a lovas kocsik, traktorok esős
időben felhordják a sarat, s majd le kell vakarni
a bakancsról. amikor bámulok be a kissé nyitott
ablakon, vagyis kiskamaszkoromban, az utcai lámpák
gyéren világítják meg a környéket. kevés lesz
a gépjármű, inkább csak mackónadrágos nénik,
kucsmás férfiak közlekednek. vagy tápot tolnak,
takarmányt a hízónak. lesz, aki két zsákot is föltesz
a biciklivázra. nem messze a lapos tetejű áruház
kirakata világít az utcára. az épületet nem sokkal
hamarébb adják át, s a korábbiéhoz képest
bőséges lesz a választéka, úgyhogy már nem kell a közeli
városba vonatozni, ha cipőt akarunk vásárolni.
a házakban szénnel fűtenek majd, a légnyomás leszorítja
a füstöt, de akkor még nem hallunk szmogról,
nem fogom tudni, hogy egészségtelen, sőt kimondottan
szeretem a kesernyés, fojtó illatot. később már
nem emlékszem, mit keresek azon az estén
a kultúrház előtt. talán az ábécébe küldenek a szüleim?
csak a pillanat ég belém, az a boldog, mégis kesernyés
pillanat, amikor osztálytársam keze alól kibukdácsolnak
a zenehangok a füstszagú, karácsony előtti utcára, ahol
jönnek és mennek az emberek, köszönnek, szóba állnak
egymással, és én arra gondolok, bárcsak ott ülhetnék
a zongoránál, hangokat csalogathatnék hangszerekből.
gitár is jó lenne. vagy szájharmonika. pedig énekelni
sem tudok majd. csak szeretek. de mindenki kiröhög,
mert nem lesz hallásom. így mondják. kiröhög anyám,
nagyanyám sóhajtozik, az énektanár legyint, később
majd a gyerekeim is kiröhögnek. s hogy mégis mitől
boldog az a keserédes pillanat ott a kultúrház
előtt? talán, hogy akkor még olyannak képzelem
a jövőt, amilyen sosem lesz. de hogy nem lesz
olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan
megszokom magam.
Jenei, Gyula. “Zongora.” Mindig Más (Szeged: Tiszatáj könyvek, 2018), 96–97.